Frenreisz, Charlie, Pataky

Mindhárman a magyar rockzene örökifjú nagy öregjei, és mindhárman komoly balatoni kalandokat éltek át. Turnék a Balaton körül, sátortáborok és diszkók, külföldi csajok, WC-ablakon berángatott rajongók, alvás a parton fellépőzakóban. Horváth Charlie, Frenreisz Károly és Pataky Attila egy asztalnál sztoriztak arról, hogy milyen volt a zenészélet a Kádár-kor balatoni nyarain.

 

– Emlékeztek, ti hányszor vártátok meg a Balatonnál a bulik után, hogy felkeljen a nap?
Pataky: Majdnem minden este. 1979-ben volt egy közös Skorpió–Edda-turné. Nekem akkor viszonylag új volt a Balaton, főleg Kareszhez képest, aki igazi balatoni gyerek. Akkor már én is túl voltam egy-két arany- és platinalemezen, azt hittem, hogy engem mindenki ismer, de a Balatonnál ez másképp volt. Bárhova bementünk, mindenhol ment a „Helló, Kari!”, mindenki veregette a vállát, nekem meg csak úgy odaköszöntek, bizony ő volt ott a császár. Emlékszem, egyszer lenyomtunk egy bulit – mit mondjak, elég dinamikus esténk volt, hogy finom legyek. Kari azt mondta, hogy menjünk át a siófoki Deltába, mert ott a Rákász a DJ, és óriási a buli. Hát… mindent kihoztunk az éjszakából, amit lehetett. Arra konkrétan emlékszem, hogy hajnal 4-kor azt mondta Kari, hogy megyek szunyálni, reggel 10-re jövök érted, és megyünk teniszezni. Ezen jót röhögtem, majd elaludtam, és reggel háromnegyed 10-kor arra ébredtem, hogy egy széles vállú pasi odahajol, és közli, hogy ébredj, mert megyünk teniszezni. Az nagyon kemény volt.
Frenreisz: Nekem a Balaton tényleg mindent jelent. Kiskorom óta mindig Balatonszemesen voltunk anyukámékkal és a bátyáimmal, reggel 8-kor kimentünk a vízre, és vitorláztunk estig, amíg besötétedett. Aztán az érettségi előtt már a Metro zenekar tagjaként turnéztunk az ORI szervezésében a nagy szabadtéri színpadokon. Emlékszem, 1965-ben a balatonföldvári Metro-koncert után éjjel utaztam fel érettségizni reggel 8-ra.

– És hányast kaptál?
Frenreisz: Jelesre érettségiztem.
Charlie: Te is a Balettintézetben érettségiztél?
Frenreisz: Az te voltál. A tanárok sokat segítettek, de ötöst kaptam. De tényleg minden a Balatonhoz kötődik. Arra emlékeztek, hogy már akkor is voltak koncertek a kompon?

– Voltak kompkoncertek?
Frenreisz: Igen, kiállt a komp a melóból, és jött egy rendes koncert, meg egy DJ a Balaton közepén. Imádtam.
Charlie: Nekem a hatvanas évek végéből vannak emlékeim, amikor Balatonföldváron a legendás Express Nemzetközi Ifjúsági Táborban játszottunk a Decca nevű együttessel. Az omegás Molnár Gyuri volt a gitáros, benne volt még Fábri Zolika, és Benson Pityu volt a dobos. A zenekar egyébként a Balettintézet körül jött össze, és megkaptuk ezt a csodálatos feladatot, hogy menjünk Földvárra. Kis faházakban laktunk, és az ebédlőben mindennap négy menetet kellett játszani. Emlékszem, hogy Tefu-kocsival mentünk, és Nádas Gábor, a Nádas Gyuri édesapja volt ott a zenei vezető. Volt három nap próbaidő a zenekarnak, utána vizsgáztunk. Mondták, hogy ha nem jó, kirúgnak minket. Megfeleltünk, és szeptemberig játszottunk. Egyébként velünk egy időben, amíg mi a parton játszottunk, a kompon játszott az akkori Omega Vitek Marival, és akkor szúrta ki Laux Józsi, a zenekar vezetője Molnár Gyurit, és ősszel le is szerződtette.

– Az ember azt gondolná, hogy az Express Ifjúsági Tábor női szempontból maga volt a kincsesbánya.
Charlie: Hát, nagyon fiatalok voltunk, a tábor tele volt franciákkal, angolokkal meg kelet-európaiakkal… és maradjunk annyiban, hogy jó nyár volt.
Pataky: Nekünk is voltak csodás nyaraink, lementünk a zenekarral, és arra gondoltunk, hogy a lét ne szállásra költsük, mert úgyis meleg van, majd alszunk valahol.
Az egyik buli után éjjel fél kettőkor odaértünk egy strandra, és mindenki keresett egy helyet, ahol aludni tud. Én beültem a kocsiba, rádőltem a kormányra, és reggel arra ébredtem, hogy a Zsigulit körbeállják az NDK-sok, és nézik, hogy ki ez az ember. Kiszálltam, elkezdtem keresni a többieket, és láttunk két nagy tömörülést. Egy bokor mellett feküdt egy ember hason, rövid–gatyában, felül meg volt rajta egy hálós póló: ő volt Buksi, a dobosunk. Néhányan azt hitték, hogy meghalt, de én mondtam, hogy hagyják, csak alszik. Arrébb mentünk a másik tömörüléshez, az a stégen volt. Ott feküdt egy másik ember, rajta egy nejlon. Az meg a Slamó volt, akit annyira csíptek a szúnyogok éjszaka, hogy keresett egy nejlont, és magára tette. Felkeltettük, felemeltük a nejlont, és egy olyan szúnyograj szállt fel a nejlon alól, amilyet még nem láttunk. Úgy látszik, éjjel kicsit megcsúszott a Slamó, és későn tette magára a védőpajzsot. Közben felébredt Buksi, aki levette a hálós pólót, mi meg röhögtünk, hogy úgy sült le, hogy rajta maradtak a minták.

– Voltak kultikus helyek akkor a Balaton körül?
Frenreisz: Az egyik legmenőbb hely a balatonfüredi Marina bárja volt. Ott játszottak az Ungár Pistáék, akik akkor nagyon menőnek számítottak. És később Charlie-ék.
Charlie: Tényleg, az nagyon nagy dolog volt. Én egyébként Magyarországon sohasem vendéglátóztam, kivéve ott, a Marinában.
Frenreisz: Elképesztő bulik voltak hajnalig, minden zenész haver volt. A bulik után nem is kellett hazamenni, mert ott volt a strand. Egyszer úgy alakult, hogy fellépőruhában dőltem ki, fényes, kék színű zakó volt rajtam fehér porcelánnadrággal, és arra ébredtem 11-kor, hogy egy német házaspár tollaslabdázik fölöttem.
Charlie: A Marina tényleg kultikus volt, tele lengyel és NDK-s csajokkal. Meg persze magyarokkal, mert például az Operettszínháznak is volt ott műsora, és azt kellett kísérnünk.

– Történelmi távlatból ti, mint nagy idők nagy tanúi, hogy emlékeztek, a lengyel vagy az NDK-s csajok voltak nyitottabbak a nemzetközi kapcsolatokra?
Charlie: Hát, embere válogatja. A különbség az volt, hogy az NDK-sok, amikor eljöttek Magyarországra, akkor Nyugaton érezték magukat. A lengyeleknél meg inkább működött a lengyel–magyar barátság. De valójában mindig a csajok döntöttek…
Pataky: Nekem most egy másik sztori jutott az eszembe. Egyszer Siófokon játszottunk a Szabadtérin, szokásos ORI-buli volt, álltak kint a rendőrök a kapu előtt, hogy ne tudjon senki belógni. Egyszer csak hallom, hogy egy kiscsávó ordibál, hogy Atti, nincs pénzem, de be akarok menni. Szimpatikus volt a feje, kicsit duci volt. Hát, mondom, öreg, valahogy behozunk. A kerítésen nem tudtuk, mert ott állt a rendőr, ezért a színpad mögött valahogy becsempésztük, és mondtuk, hogy majd hátulról nézd a bulit. Megláttam a WC-ablakot, és gondoltam, hogy onnan majd nézheti. Valahogy feltuszkoltuk, de alig fért át a résen, mert kicsit nagydarab volt. Egy-két helyen lejött a bőre, de boldog volt, hogy ott lehetett az Eddával a színpad szélén. Ez valamikor ’81–82-ben lehetett, és azt hiszem, 11 évvel ezelőtt, 2009-ben voltam Amerikában, Sarasotában, egy szólófellépésen. Egyszer csak jön egy jóvágású gyerek egy csajjal és két gyerekkel, és lecövekel előttem. Nem akarja elhinni, hogy én vagyok, mondja. Letérdel előttem, átöleli a lábam, és elkezd zokogni. Mondom magamban, megtalált egy újabb bolond. Megszólal a csávó, Attila, engem húztál át a WC-ablakon Siófokon, csak azóta lefogytam. Nem hittem el, de tényleg ő volt.
Charlie: Nekem is lehetett volna ilyen sztorim, mert én a hatvanas évek végén dolgoztam a zamárdi autós kempingben, ami akkor nyílt meg mint idegenforgalmi elirányító. Ez azt jelentette, hogy a bejáratnál volt egy nagy sátor, én ott ültem, volt egy nagy mappám, és az autókat kellett néznem, ki jött be, mennyit fizetett, stb.

– Ez bizalmi állás lehetett.
Charlie: Az volt. Volt komoly felvételi, és azért engem választottak, mert tudtam valamennyit angolul. Emlékszem, egyszer jött egy fiatal házaspár a huszonhármas sátorból, hogy szeretnének még maradni, de nincs annyi pénzük, amennyi kellene. Adtak nekem valamennyi pénzt, és én úgy jegyeztem be a mappába, hogy még tudtak maradni. Én viszont nem találkoztam velük azóta sajnos…
Frenreisz: A Balaton egy nagyon frankó hely. Az volt a hatvanas években is, de az igazi királyság a hetvenes, nyolcvanas években volt. Mi voltunk a balatoni betyárok. És azért jó, hogy most megint fejlődik a Balaton ezzel a sok fesztivállal és programmal, mert a kilencvenes években, a rendszerváltozás után egy kicsit kezdett leépülni. Eltűntek a keletiek, és jól lepukkant a Balaton forgalma. Ezért nagy dolog, hogy megint vannak bulik, és a régi szabadtéri ülős koncertek helyét átvették a fesztiválok. A Balatonnál fellépni ma is az egyik legmenőbb dolog.

 

Pop, Kádár, Balaton

ORI – Országos Rendező Iroda. A Kádár-kori könnyűzene „csúcsszerve”. Ők engedélyezték a zenekarok működését, folyósították a gázsikat, szervezték a fellépéseket és turnékat. A Kádár-kor népszerű zenekarai az ORI által szervezett turnékon léptek fel a Balatonnál, vagy leszerződhettek valamelyik nagyobb szórakozóhelyre egész nyárra „vendéglátózni”. Persze ki is lehetett cselezni a hivatalos utakat, de az illegál partiknak sokszor a rendőrség vetett véget.

Delta és Marina – Ami a mai balatoni nyárnak a fesztiválozás, az volt a Kádár-kornak a zenés-táncos kerthelyiségek, diszkók és bárok világa. A színpadon ismert hazai DJ-k, zenészek, revütáncosok, a pultban nyugati whiskey, a tánctéren külföldi fiatalok, magyar zenészek-művészek – ez a koktél sokaknak szerzett felejthetetlen emlékeket a füredi Marina Hotel alagsori bárjában, a siófoki Delta Night Clubban, a Helkában, az Orionban vagy a másik két balatoni Deltában. E korszak elmúltát mi sem jelzi jobban, mint a siófoki Delta, amelynek pultjánál ma csaptelepek és villanykapcsolók között válogathatunk.

Tefu – Az állami szállítmányozócégek közkeletű neve, az 1949-től 1953-ig működő Teherfuvarozási Nemzeti Vállalat után. A Kádár-korban virágzott a stoppolás, sokan egy-egy teherautó Symphonia-füstös fülkéjében jutottak el a Balcsira. Az első magyar kamionos road movie, az 1975-ös Kenguru főhőse is egy Tefu-sofőr, Kánya (Gálffi László), akit egy stoppos lány megpróbál rábeszélni, hogy Paks helyett Balatonboglárra menjen vele. A film zenéje önálló albumon is megjelent. A lemezena korszak legmenőbb magyar bandái szerepeltek, köztük a Skorpió és a Generál, de hallható rajta az LGT-től az Álomarcú lány angol nyelvű verziója is.

Pataky Attila
Pataky maga az Edda. 1974-től énekelt a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Griff néven futó kollégiumi rockbandájában.
A Griffből Edda, aztán később Edda Művek lett, a Boci bárban adott koncertekből országos ismertség, Patakyból pedig zenekarvezető. Az Edda Művek Miskolc lepukkant gyárvárosi csavargó-romantikájával hódította meg a fiatal szíveket. A „bakancsos korszak” végén a zenekar széthullott, majd újraalakult: az 1985-ös újraindulástól kizárólag Pataky jegyzi a banda szövegeit.
Az Edda Művek – Patakyval, az energikus szervezőzsenivel az élén – a mai napig képes sportcsarnokokat megtölteni.

Frenreisz Károly
Gundel Károly unokája, Latinovits Zoltán és Bujtor István testvére maga is művészeti talentum, aki a könnyűzenében szinte mindent elért, amit itthon el lehet. Zongorázni, klarinétozni, szaxofonozni tanult, végül basszusgitáros lett. Először a hazai beatkorszak nagy hármasának (Illés–Metro–Omega) egyikében, a Metróban zenélt, majd 1971-ben az LGT alapító tagja és korai slágereinek szerzője lett. 1973-ban megalapította a Skorpiót, akikkel a mai napig összeállnak egy-egy koncert erejéig. Frenreisz Károly eközben felépített egy sikeres színpadtechnikai vállalkozást, feltűnt filmekben, és neki köszönhetjük az Ötvös Csöpi-filmek zenéit is.

Horváth Károly „Charlie”
Balett-táncosnak készült, de egy betegség keresztülhúzta a táncművészeti ambícióit. A zenei karrierje viszont hamar beindult: 1967-ben a Decca, későbbi nevén Olympia, majd a Generál tagja lett, közben pedig több alkalommal hosszú éveket töltött külföldön, Afrikától az északi országokon át Amerikáig. 1990-ben végleg hazatért, és először a Tátrai Banddel, majd szólóban is örökre beírta magát a hazai popkultúrába emblematikus, rekedtes hangjával és soulos-funkos-jazzes slágereivel.

Írta: Radnai Péter, Fotó: Chripko Lili/archív

 

Iratkozz fel a hírlevelünkre erre a linkre kattintva, és szerezd meg a Balaton Magazint!